Home / CreepyPasta / VELEM TÖRTÉNT… #CREEPYPASTA

VELEM TÖRTÉNT… #CREEPYPASTA

A történet, amit leírok pár éve történt meg velem és a családommal. Egy 10 emeletes panelház 4. emeletén lévő lakásban élünk, mióta megszülettem. A ház mellett egy romos épület áll, ami már vagy 20 éve teljesen üresen állt. 1983-ban az épületet teljesen felújították és neurológiai intézetként nyitották meg, a legtöbb „beteg” idegi kimerültség miatt tartózkodott ott, nem olyan volt, mint egy bolondok háza. Többségük idős néni és bácsi, de pár egészen fiatal, szinte gyerek is élt ott.

Mikor gyerekek voltunk bátyámmal, sokat néztük őket az ablakból, amikor a kertben tartottak foglalkozásokat. Általában festettek, tornáztak vagy csak séta közben beszélgettek. Szerettük őket figyelni, mert érdekesnek tartottuk, ahogy élik a mindennapjaikat. Látszott rajtuk, hogy jól érzik magukat, mindig nyugalmasak voltak a szabadban töltött óráik.

Ahogy teltek az évek sajnos olyan emberek is érkeztek az intézménybe, akik viselkedésén látszott, hogy valami nincs rendben. Láttuk, hogy magukban beszélnek, vagy csak ülnek a padokon és üveges szemmel néznek maguk elé. Volt, hogy egy bácsihoz 2-3 nővérnek is oda kellett mennie, mert mintha nem is vette volna észre, hogy szólnak, neki vagy fel akarják állítani. Ekkor már látszott, hogy nem volt vidám a hangulat, inkább lehangoló és szomorú. Így már egyre kevesebb időt töltöttünk azzal, hogy figyeltük őket.

Egy nap, amikor a nappaliban pakoltam kicsit megálltam és kinéztem a neurológia udvarára. A kert közepén egy nagyon öreg néni állt. Hosszú tejfehér és nagyon ritka haja volt. Úgy láttam mintha engem figyelne, de nem foglalkoztam vele. Másnap megint kinéztem az ablakon és a néni ugyan ott állt és felém nézett. Ez már kicsit ijesztő volt és a következő napokban az ablak közelébe se mentem.

Persze nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon tényleg engem nézett e vagy csak a semmibe meredt, ezért újra odamentem az ablakhoz. A néni akkor is ott állt és csak figyelt engem. Ekkor úgy gondoltam, hogy kiderítem, mi lehet a helyzet és odaintegettem neki, mire ő mosolygott és visszaintegetett nekem majd megfordult és bement az épületbe. Ez az integetős játék így ment pár héten keresztül, hazaértem az iskolából rögtön az ablakhoz mentem. Én integettem, rajta látszott, hogy örült neki, visszaintett majd elsétált.

Egy szerdai nap volt mikor későn értem haza az iskolából és a lakásban már sötét volt. Akkor is az ablakhoz mentem, a néni ott állt. Integettem neki, mire ő rémült arccal csak felém mutatott, megfordult és eszeveszetten berohant az épületbe. Nagyon megijedtem, hátranéztem és egy fekete alakot láttam. Sikítottam, erre édesapám viharzott be a szobába és felkapcsolta a lámpát. Ekkor vettem észre, hogy az árny csak a ruhásszekrény nyitott ajtaja volt, amibe anyukám pakolt még délután, de elfelejtette bezárni. Jót nevettem magamon, hogy megijedtem egy szekrénytől.

Másnap délután is az ablakhoz mentem, de a néni nem volt a kertben. Majd harmadnap és az utána következő 1 hétben sem láttam. Egyik este mikor vacsoráztunk a bátyám mondta, hogy tegnap látta a „barátnőmet” a kertben, majd rá is ijedt arccal nézett majd elrohant, mintha üldözték volna. Biztos téged hiányolt, mondta nevetve. Másnap a konyhában készítettem a vacsorámat, amikor megint láttam egy sötét árnyat, de arról is kiderült, hogy csak a hűtő ajtaja maradt nyitva. A következő pár napban feltűnt, hogy sokszor maradnak nyitva a szekrények vagy a hűtő ajtók. Mondtam is bátyámnak, hogy mi a fene folyik itthon, mindenki elfelejti becsukni az ajtókat? Őt persze csak megvonta a vállát és annyit mondott, hogy nyugodtan becsukhatom őket.

Akkoriban sokat voltam esténként otthon, mert bátyám az egyetem miatt sokat járt a barátaihoz tanulni (biztos tanulni J ) szüleim pedig étteremben dolgoztak, ezért szinte minden estéjüket ott töltötték. Néha miután lefeküdtem aludni, furcsa hangokat hallottam a konyhából, mintha valaki járkálna, de nem foglalkoztam vele, arra gondoltam, hogy csak beképzelem magamnak. Ezekről a zajokról nem beszéltem senkinek, mert nem tartottam fontosnak, meg nem akartam, hogy bolondnak nézzenek szüleim.

Egy ilyen egyedül töltött estén is az ablakban álltam és integettem a néninek le a kertbe. Ekkor már megint jó kedve volt, visszaintett. Egyszer csak megint rémület ült ki az arcára majd a kerítéshez rohant és elkezdte rángatni és kiabálni. Nagyon megijedtem, de kinyitottam az ablakot és hallottam, hogy azt kiabálja: Ne bántsd! Menj el onnan! Ez észrevették az ápolók és a nénit rögtön behurcolták az épületbe, de ő közben folyamatosan azt kiabálta, hogy: segítsetek neki! Teljesen lefagytam, mozdulni sem tudtam, ekkor elkapott a sírás és beszaladtam a szobámba. Nagyon felzaklatott, hogy egyik pillanatról a másikra így megváltozott a néni, elszomorító volt látni, hogy milyen állapotba kerülnek emberek, hogy bolondok lesznek.

Reggel teljesen kialvatlanul ébredtem, semmi kedvem nem volt iskolába menni. A reggelinél kérdezték szüleim, hogy mi a baj, esetleg beteg vagyok, de nem beszéltem nekik az előző estéről. Iskola után elmentem a barátnőmhöz, akinek elmeséltem mindent. Természetesen teljesen hülyének nézett, ami nagyon rosszul esett, nem is maradtam nála sokáig. Mikor hazaértem egy rendőrautó volt a házunk előtt. Mikor a lakásba léptem két rendőr volt ott, akik éppen édesanyámmal beszélgettek. Anya elmondta nekik, hogy egy idős néni eszeveszetten dörömbölt az ajtón, hogy: Ne bánts őket! Tűnj el innen! De mire a rendőrök kiértek a néni már eltűnt, és a bejelentés is beérkezett hozzájuk, hogy a neurológiáról eltűnt egy beteg, aki ugyan az a néni volt. Aznap este nem tudtam aludni, folyamatosan a nénin járt az eszem. Mi lehet vele, hol van most, lehet, hogy veszélyes és akár bánthat is minket.

A következő napokban szüleim vittek iskolába, onnan haza, az esti műszakokat pedig nappalira cserélték a munkahelyükön, hogy vigyázzanak ránk. Pár hét is eltelt, de a néni nem jelentkezett többet sehol. Így minden visszatért a régi kerékvágásba. Egyik este bátyám a barátaival moziba indult, én nem akartam egyedül maradni otthon ezért velük mentem.

Éjfél körül értünk haza. A ház előtt két rendőrautó és egy mentő állt, a tetejükön villogtak a lámpák és egy jó pár ember bámulta a bejáratot. Elindultunk, befelé de egy rendőr megállított, hogy hova megyünk. Mondtuk neki, hogy a házban lakunk. Megkérdezte, melyik lakásban, ekkor derült ki, hogy a mi lakásunkban vannak és éppen egy bűncselekmény miatt helyszínelnek. Nagyon megijedtünk, rögtön arra gondoltam, hogy a néni talán bántotta szüleimet, elkezdtem zokogni, a bátyám pedig csak állt és szóhoz sem jutott. Ekkor érkeztek meg szüleink, akik szintén teljesen zaklatottan rohantak oda hozzánk. A helyszínelés egész éjszaka tartott, addig édesapám bátyjánál vártunk.

Másnap reggel be kellett menni a rendőrségre, ahol megtudtuk, hogy mi is történt nálunk. A szomszédok hívták ki a rendőrséget, mert ordibálást és hatalmas zajokat, csörömpölést hallottak. Mire a rendőrök oda értek a lakásban egy hajléktalannak látszó férfi feküdt a földön, akit több késszúrással holtan találtak. A lakásból kifelé pedig apró véres lábnyomok vezettek a lépcső felé. Több ősz hajszálat is találtak a férfi kezében, ami valószínűleg az elkövetőé volt, de nem tudták azonosítani így sem a gyilkost. Rögtön megértettem, hogy a néni miért kiabált, hogy ne bántson minket, mivel ő látta, hogy áll valaki a hátam mögött, de én nem vettem ezt akkor észre, és ezért szökött ki a neurológiáról, hogy figyelmeztessen minket, mégsem volt bolond. A rendőrök annyit derítettek ki, hogy a férfi a mellettünk lévő üres lakásban élt és egy saját maga által vágott lyukon keresztül járt át a mi lakásunkba. A lyuk pont amögött a szekrény mögött volt, aminek sokszor maradt nyitva az ajtaja. Ekkor adtam hálát az égnek, hogy soha nem mentem ki a konyhába, amikor a hangokat hallottam. Persze elöntött a félelem is, hogy mikor egyedül voltam otthon, mégsem voltam egyedül.

A rossz emlékek után is maradtunk a lakásban, mivel nagyon szerettünk ott élni, és minden emlékünk oda kötött minket. Pár évre rá bátyám megnősült és elköltözött, a főiskola befejezése után munkába álltam és én is elköltöztem otthonról. Egyik nap mikor dolgozni mentem, a metrón csak bambultam a semmibe. Mikor a metró megállt az egyik megállóban az ablakból észrevettem, hogy egy idős hölgy áll a peronon, gyönyörű gyöngy fehér kosztümben, a haja feltűzve, arca pedig kisminkelve. A tekintete rám esett. Ebben a pillanatban kővé dermedtem, mert a hölgy rám mosolygott majd integetett és ekkor ismertem fel, hogy ő volt az a néni, aki az intézetben lakott. Felugrottam és kirohantam az ajtón, de a nénit már nem láttam sehol, eltűnt a tömegben. Azóta sem láttam újra, és nem tudtam neki megköszönni, hogy segített a családunknak.

kommentek

Még egy!

A FURCSA JÖVENDÖLÉSEK #CREEPYPASTA

1982. november3-át írunk. Susan nagyi ma ünnepli 78. születésnapját. A nagyi nagyon örült ajándékainak. Majd …

HÚÚÚÚ!

Ha tetszik a történet, oszd meg az ismerőseiddel is!