lány – CREEPYPASTA.HU http://creepypasta.hu Üdvözöllek a félelem birodalmában! Mon, 02 Apr 2018 02:29:59 +0000 hu hourly 1 https://wordpress.org/?v=4.9.3 EMILY, A LEÁNY… #CREEPYPASTA http://creepypasta.hu/emily-a-leany-creepypasta/ Sun, 02 Jul 2017 11:21:14 +0000 http://creepypasta.hu/?p=217 2002 Október.

Egy fénymásolóban dolgoztam. A feladatom a gépek karbantartása, szerelése volt. Egy nap betévedt hozzánk, egy fiatal nő. Azonnal beleszerettem. A bőre, oly fehér, s az ajka vérvörös. Imádkoztam, hogy történjen valami a géppel, hogy segíthessek neki, de nem történt.

Már, egy hete történt az eset, a gyönyörű nővel. Már nem is gondoltam rá, de aztán az ajtó feletti csengő megszólalt, és belépett ő. Most még gyönyörűbben, mint múltkor. Fekete bundájában, olyan szépen mutatott. Egyszer, csak azon kaptam magamat, hogy nyitott szájjal bámulom, mint egy retardált. Folytattam volna az ebédem elfogyasztását, de sípolt az egyik nyomtató. A hölgyé volt. Otis, a kicsit pufibb barátom, rögtön kapva az alkalmon elindult a hölgy felé. Megállítottam:

-Hé Otis. Az a nyomtató, már a múltkor is vacakolt. Megyek én, biztos javítani kell.
-Vágom Jake, ráhajtottál a kiscsajra. Menj csak, intézd el.

Siettem, hogy minél előbb megszólíthassam. Odaértem. Nagyon zavarba jött, elkapta tekintetét.

-Ő, jónapot. Hallottam, valami baj van a géppel. Megnézem magát… Vagyis, dehogy magát, azt akartam mondani, hogy magának…
Zavarban voltam, de ő is. Ezt nagyon elszúrtam. Ránéztem, de mosolygott, így én is elkezdtem mosolyogni. A fogai is oly tiszták, fehérek voltak.
Elkezdtem a gép kivizsgálását. Kifogyott a tinta.

-Egy pillanat, hozok tintát, ugyanis kifogyott.
Siettem be a raktárba, kerestem a tintát. Valamiért, az alkatrészek mögött tartottuk őket. Érdekes elrendezés, hisz majdhogynem minden nap ki kell cserélni valamelyikben. Leghátulra érvén, azonnal elkezdem keresni, egy tintát. akkor jutott eszembe, hogy nme kérdeztem meg, hogy színes, vagy fekete tinta kell-e neki. Vittem mind a kettőből. A nő türelmesen várt.
Felhúztam a tűt, és belenyomtam a tintát, majd ugyan ezt a színessel is.

-Szabad a nevét, kedves?
-Emily. Emily Ward.
-Köszönöm. Ha végzett, a kasszánál, az adatait meg kéne adnia.
-Rendben.

A pénztárgépnél megadta az adatait, fizetett, majd távozni készült. Nyitotta az ajtót, de még mielőtt kilépett volna visszaszólt.
-Nem mondta meg a nevét.
-Jake. Jake Kolblart.

Mosolygott, és eltávozott a boltból. Pár órával később, úgy este nyolc körül hazaindultam. Nem parkoltam messze. Volt egy nagy parkoló, majdnem a boltal szemben. Hideg volt, és sötét. Csak az én öreg Yugom parkolt ott, meg még egy másik autó. Próbáltam beindítani, ami nem mindig sikerült, főleg nem ilyen hidegben. Elindultam hazafele. A város üres volt, amit nem értettem, mert, csak este kilenc körül járhatott.
Fél óra múlva, már az országúton hajtottam. Gyorsan mentem, már amennyire lehetett.
Egy óra utazás után hazaértem. Egy társasházban laktam. Nem volt nagy, de az enyém volt. Beléptem, kinyitottam a hűtőt és kivettem, egy hideg sört, meg a tegnapi ebéd maradékát. Leültem a kanapéra, és meccset néztem. Alig vártam ezt a percét a napnak.
Fáradt lettem, és bementem a hálóba aludni. Felkapcsolta a villanyt, de valami nem volt rendben.

VALAKI FEKÜDT A KIBASZOTT ÁGYAMBAN EGY KIBSZOTT KUTYAMASZKBAN

-Ki a f*sz vagy te?
-Feküdj ide játszani. Nagyon rossz kislány voltam.
-Emily! Te mi a f*szt keresel itt? Hogy jutottál be?
-Az nem fontos. Csak gyere játszani. Szerepjáték.
-Mit képzelsz? Hívom a zsarukat.
-Nem hívsz te senkit!
Elővett, egy rohadt kést. Az én saját leghosszabb, legélesebb késemet. Odajött hozzám, levette a maszkját. Olyan ocsmány sebei voltak, hogy majdnem elhánytam magamat. Biztos smink volt, vagy ilyesmi. Megszúrt az oldalamon, de csak mosolygott tovább. Majd megint, de most nem csak vér, de a húsom is kijött. Ennyi. Ennyire emlékszem, az elmúlt két hét eseményeiből. De most megyek, Emily hívott ebédelni…

Írta: Marci

]]>
TE LESZEL A VACSORÁM! #CREEPYPASTA http://creepypasta.hu/te-leszel-a-vacsoram-creepypasta/ Thu, 08 Dec 2016 22:16:49 +0000 http://creepypasta.hu/?p=114 Figyelj rám kedves olvasó, amit elmesélek, az meg történt esemény, valóságos pokol volt az életemben…

Engem Gloria Morden-nek hívnak, 16 éves vagyok. A történetem ott kezdődött hogy suliba sokáig voltam délután és csak este értem haza, a tanulószoba miatt. Estéként mindig TV-t nézek vagy játszok a kutyámmal, sajnos az alvással problémáim vannak, nagy nehezen elalszok aztán amikor felébredek a borzalmas álmomból, nem tudod megmozdulni, nem kapok levegőt.. és árnyékok mászkálnak körülöttem, és ami a legborzalmasabb.. a hangok.. amiket hallok.. hogy gyűlölnek engem.. és a szüleimnek nem szóltam erről.. félek hogy elküldenek gyógyintézetbe.

Visszatérve a történetemre, egy nap kicsit később indultam el az iskolából, és üres volt az utca, sehol senki, egyedül kóboroltam hazafelé amikor egy fura férfi megállított, megkérdeztem mit akar tőlem, ő azt válaszolta hogy nem akar bántani de muszáj..

Egy kést vett elő, és elkezdett felém közeledni, én hátráltam, elkezdtem futni, egy síkártorba értem, a férfi jött utánam. Végül zsák utcába kerültem, a férfi beszorított a sarokba, nem bírtam mozdulni a félelemtől… Felemelte a kést, és nagy erővel az arcom jobb felét elvágta, folyt a vér, egy hatalmas nyílt sebet éreztem az arcomon, az ember újra megakart vágni, de akkor hirtelen felbátorodtam és a férfi bal lábába belerúgtam amitől elesett a kés pedig mellé esett, felvettem gyorsan. A kés vágó részén vöröslött a saját vérem… csillogott, láttam magamat benne..

A támadó felkelt elakarta venni tőlem a kést, mind egy rossz álom olyan volt ez.. mit tegyek?.. kérdeztem magamban, egy hang suttogta hogy „Öld meg” .

Tudtam hogy őrültség lenne ha ezt tenném, de a hang tovább mondta hogy öljem meg a férfit, aki már megfogta a kést. „Védd meg magad” suttogta a hang. Én pedig döntöttem, megvédem magam.

Végig húztam a támadó tenyerén a kést, ami elvágta, így elengedte. „Te rohadék” ordította.

Nyúlt a másik kezével, én habozás nélkül belevágtam, a vérre kifolyt, és káromkodott.

„Te szörnyeteg! Idióta, nem vagy normális”

Erre felment a pumpa a fejemben, és odaszóltam neki „NEM ÉRDEMLED MEG HOGY ÉLJ”.

A férfi elsápadt. „Ne, bocsáss meg, kérlek, nem akartalak bántani.” mondta.

Én azt feleltem neki: „Azt teszem veled, amit te akartál velem tenni.”

A férfi ijedten remegő hanggal válaszolt: „Ne ölj meg, kérlek, megteszek mindent neked amit csak kérsz.”

„Erről beszéltem, meg akartál ölni, nem hiszek neked, kártékony semmirekellő vagy.” mondtam neki.

„Öld meg” suttogta a hang újra meg újra. Gondoltam ha megölöm ezt az embert sok életet mentek meg, kitudja mennyi embert ölt meg már.

Egy mozdulattal elvágtam a férfi torkát, az ütő erét találtam el. A vérre bemocskolta az arcom, a kezeim, a ruhám. Egy darabig mozgott még a teste, aztán felakadt a szeme..

Furcsa érzés támadt fel bennem, nem féltem, éreztem, hogy valaki van a hátam mögött, aki megvédett. Hátra néztem, a szemem sarkából csak egy homályos árnyékot láttam a betonfalon.

És rám mosolygott, aztán eltűnt. Nem igen foglalkoztam ezzel, gondoltam csak a szemem játszik velem. Rájöttem, hogy csupa véresen nem mehetek haza, ezért levetettem a felsőm, beraktam a táskámba, a kezemet pedig megmostam egy pocsolya vizével. Amikor hazaértem, anyukám megkérdezte, hogy hol voltam ilyen sokáig, és miért vagyok sebes, azt mondtam, hogy suli után a barátommal voltam a játszótéren, hintáztunk és véletlenül meghorzsolódott az arcom mert kiestem a hintából. Este kutattam a táskámban amikor rátaláltam a késre, anyukám nem találhatja meg, gondoltam, és elrejtettem az ágyam alá.

Teltek a napok, úgy mint máskor. Egy nap azonban történt valami. Én szokás szerint olvastam az újságot, és az egyik cikk arról szólt, hogy a VI. kerület egyik zsákutcájában egy halott férfit találtak, felmérések szerint elvágták a torkát, a rendőrség még nem találta meg a gyilkost.

Lesápadtam, tudtam, hogy az a gyilkos én voltam. Remegő kézzel letettem az újságot, majd megreggeliztem, és mentem suliba. Este mikor hazaértem anyukám megállított, és egy kést mutatott, véres volt. Kérdezte hol találtam. Én nem jutottam szóhoz, elfehéredtem mint a fal.

Anyukám ideges lett, és kiabált velem, „(…) és félek hogy rossz útra tértél kisasszony!” mondta.

Én nem tudtam mit csinálni, elkezdtem sírni. Anyukám már tudta, tudta, hogy mi történt.

„Te őrült, megöltél egy embert (…) hogy tudtad megtenni? Takarodj! Nem vagy már a kislányom!” ordította.

Én kirohantam a lépcsőházba, a lépcsőházból ki az utcára, rossz idő, és este volt.

Én leültem egy padra, és magamra húztam a kapucnim. Gondolkodtam, mit is műveltem? Nincs ember aki megértsen.

Egy árnyék ölelt át hirtelen, és azt suttogta „Én veled vagyok”.

Kellemes érzés volt ez.

„Kövess engem, és elvezetlek az örök boldogsághoz”

Én feleltem neki: „Ha tudsz segíteni, mondjad, úgysincs mit veszítenem már”

„Menj vissza a házadban, és vedd el a kést, szükséged lesz rá” mondta az árnyék.

Én hazamentem, anyukámék aludtak már. Körülnéztem a lakásban, de a kés nem volt sehol.

Körülnéztem a szüleimnek a szobájába, a kés az asztalon volt. Lopakodtam, felvettem a gyilkos fegyvert, lassan, hogy senki ne hallja meg. Mentem volna ki a szobámból de a nevelő apám észrevett és felugrott az ágyból és felém futott.

Meghúzta a hajam és a késemre pályázott. „Öld meg” suttogta a hang.

Nem akartam megölni az apám. „Öld meg, ő nem az apád hanem csak az anyádat használja ki, nem szereti őt, se téged! Azért üt meg folyton téged, sose foglalkozott veled igazán.” árulta el a lidérc.

Beláttam, ő nem az én apám, nem szeret.

„Nem menekülsz, kislányom” mondta mérgesen.

Elegem lett mindenből, hogy az emberek folyton bántanak, hogy az apám ver mindig, ebből elég, mondtam magamban. „Nem vagyok a kislányod”.

A késemmel levágtam a férfi karját, anya felébredt a zajra. Elkezdett sikítani. Apám feküdt a földön. Körülöttünk csupa vér volt minden. Élveztem ahogy vér folyt az arcomra, jó érzés volt.

Anyukám nem mozdult, rettegett.

„Nyugalom anyu, megbocsátottam már. Ne félj tőlem. Úgysem látsz többé, megtaláltam az örök boldogságom, megtaláltam a helyem e mocskos világban” mondtam neki.

Azzal a nevelő apámmal végeztem, a testéből kivágtam a szívét, és jó ízűen elfogyasztottam, finom volt. Anyukám félelmét éreztem, nem mondott semmit.

Kisétáltam a lépcsőházba, lefelé halottam anyukám keserves sírását, de tudtam, hogy azért sír mert ő is rájött hogy apukám utált engem. Az utcán sétáltam aztán egy romházban húztam meg magam.

Itt élek már, az enni valóm legtöbbször emberi szív, innivalóm ha nincs, vért iszok, megtaláltam a boldogságom, megfosztom a világot a gonosz emberektől, és remélem kedves olvasó, hogy te jó ember vagy, ha pedig gonosz a lelked, TE LESZEL A KÖVETKEZŐ VACSORÁM!

]]>
VELEM TÖRTÉNT… #CREEPYPASTA http://creepypasta.hu/velem-tortent-creepypasta/ Wed, 07 Dec 2016 23:34:24 +0000 http://creepypasta.hu/?p=111 A történet, amit leírok pár éve történt meg velem és a családommal. Egy 10 emeletes panelház 4. emeletén lévő lakásban élünk, mióta megszülettem. A ház mellett egy romos épület áll, ami már vagy 20 éve teljesen üresen állt. 1983-ban az épületet teljesen felújították és neurológiai intézetként nyitották meg, a legtöbb „beteg” idegi kimerültség miatt tartózkodott ott, nem olyan volt, mint egy bolondok háza. Többségük idős néni és bácsi, de pár egészen fiatal, szinte gyerek is élt ott.

Mikor gyerekek voltunk bátyámmal, sokat néztük őket az ablakból, amikor a kertben tartottak foglalkozásokat. Általában festettek, tornáztak vagy csak séta közben beszélgettek. Szerettük őket figyelni, mert érdekesnek tartottuk, ahogy élik a mindennapjaikat. Látszott rajtuk, hogy jól érzik magukat, mindig nyugalmasak voltak a szabadban töltött óráik.

Ahogy teltek az évek sajnos olyan emberek is érkeztek az intézménybe, akik viselkedésén látszott, hogy valami nincs rendben. Láttuk, hogy magukban beszélnek, vagy csak ülnek a padokon és üveges szemmel néznek maguk elé. Volt, hogy egy bácsihoz 2-3 nővérnek is oda kellett mennie, mert mintha nem is vette volna észre, hogy szólnak, neki vagy fel akarják állítani. Ekkor már látszott, hogy nem volt vidám a hangulat, inkább lehangoló és szomorú. Így már egyre kevesebb időt töltöttünk azzal, hogy figyeltük őket.

Egy nap, amikor a nappaliban pakoltam kicsit megálltam és kinéztem a neurológia udvarára. A kert közepén egy nagyon öreg néni állt. Hosszú tejfehér és nagyon ritka haja volt. Úgy láttam mintha engem figyelne, de nem foglalkoztam vele. Másnap megint kinéztem az ablakon és a néni ugyan ott állt és felém nézett. Ez már kicsit ijesztő volt és a következő napokban az ablak közelébe se mentem.

Persze nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon tényleg engem nézett e vagy csak a semmibe meredt, ezért újra odamentem az ablakhoz. A néni akkor is ott állt és csak figyelt engem. Ekkor úgy gondoltam, hogy kiderítem, mi lehet a helyzet és odaintegettem neki, mire ő mosolygott és visszaintegetett nekem majd megfordult és bement az épületbe. Ez az integetős játék így ment pár héten keresztül, hazaértem az iskolából rögtön az ablakhoz mentem. Én integettem, rajta látszott, hogy örült neki, visszaintett majd elsétált.

Egy szerdai nap volt mikor későn értem haza az iskolából és a lakásban már sötét volt. Akkor is az ablakhoz mentem, a néni ott állt. Integettem neki, mire ő rémült arccal csak felém mutatott, megfordult és eszeveszetten berohant az épületbe. Nagyon megijedtem, hátranéztem és egy fekete alakot láttam. Sikítottam, erre édesapám viharzott be a szobába és felkapcsolta a lámpát. Ekkor vettem észre, hogy az árny csak a ruhásszekrény nyitott ajtaja volt, amibe anyukám pakolt még délután, de elfelejtette bezárni. Jót nevettem magamon, hogy megijedtem egy szekrénytől.

Másnap délután is az ablakhoz mentem, de a néni nem volt a kertben. Majd harmadnap és az utána következő 1 hétben sem láttam. Egyik este mikor vacsoráztunk a bátyám mondta, hogy tegnap látta a „barátnőmet” a kertben, majd rá is ijedt arccal nézett majd elrohant, mintha üldözték volna. Biztos téged hiányolt, mondta nevetve. Másnap a konyhában készítettem a vacsorámat, amikor megint láttam egy sötét árnyat, de arról is kiderült, hogy csak a hűtő ajtaja maradt nyitva. A következő pár napban feltűnt, hogy sokszor maradnak nyitva a szekrények vagy a hűtő ajtók. Mondtam is bátyámnak, hogy mi a fene folyik itthon, mindenki elfelejti becsukni az ajtókat? Őt persze csak megvonta a vállát és annyit mondott, hogy nyugodtan becsukhatom őket.

Akkoriban sokat voltam esténként otthon, mert bátyám az egyetem miatt sokat járt a barátaihoz tanulni (biztos tanulni J ) szüleim pedig étteremben dolgoztak, ezért szinte minden estéjüket ott töltötték. Néha miután lefeküdtem aludni, furcsa hangokat hallottam a konyhából, mintha valaki járkálna, de nem foglalkoztam vele, arra gondoltam, hogy csak beképzelem magamnak. Ezekről a zajokról nem beszéltem senkinek, mert nem tartottam fontosnak, meg nem akartam, hogy bolondnak nézzenek szüleim.

Egy ilyen egyedül töltött estén is az ablakban álltam és integettem a néninek le a kertbe. Ekkor már megint jó kedve volt, visszaintett. Egyszer csak megint rémület ült ki az arcára majd a kerítéshez rohant és elkezdte rángatni és kiabálni. Nagyon megijedtem, de kinyitottam az ablakot és hallottam, hogy azt kiabálja: Ne bántsd! Menj el onnan! Ez észrevették az ápolók és a nénit rögtön behurcolták az épületbe, de ő közben folyamatosan azt kiabálta, hogy: segítsetek neki! Teljesen lefagytam, mozdulni sem tudtam, ekkor elkapott a sírás és beszaladtam a szobámba. Nagyon felzaklatott, hogy egyik pillanatról a másikra így megváltozott a néni, elszomorító volt látni, hogy milyen állapotba kerülnek emberek, hogy bolondok lesznek.

Reggel teljesen kialvatlanul ébredtem, semmi kedvem nem volt iskolába menni. A reggelinél kérdezték szüleim, hogy mi a baj, esetleg beteg vagyok, de nem beszéltem nekik az előző estéről. Iskola után elmentem a barátnőmhöz, akinek elmeséltem mindent. Természetesen teljesen hülyének nézett, ami nagyon rosszul esett, nem is maradtam nála sokáig. Mikor hazaértem egy rendőrautó volt a házunk előtt. Mikor a lakásba léptem két rendőr volt ott, akik éppen édesanyámmal beszélgettek. Anya elmondta nekik, hogy egy idős néni eszeveszetten dörömbölt az ajtón, hogy: Ne bánts őket! Tűnj el innen! De mire a rendőrök kiértek a néni már eltűnt, és a bejelentés is beérkezett hozzájuk, hogy a neurológiáról eltűnt egy beteg, aki ugyan az a néni volt. Aznap este nem tudtam aludni, folyamatosan a nénin járt az eszem. Mi lehet vele, hol van most, lehet, hogy veszélyes és akár bánthat is minket.

A következő napokban szüleim vittek iskolába, onnan haza, az esti műszakokat pedig nappalira cserélték a munkahelyükön, hogy vigyázzanak ránk. Pár hét is eltelt, de a néni nem jelentkezett többet sehol. Így minden visszatért a régi kerékvágásba. Egyik este bátyám a barátaival moziba indult, én nem akartam egyedül maradni otthon ezért velük mentem.

Éjfél körül értünk haza. A ház előtt két rendőrautó és egy mentő állt, a tetejükön villogtak a lámpák és egy jó pár ember bámulta a bejáratot. Elindultunk, befelé de egy rendőr megállított, hogy hova megyünk. Mondtuk neki, hogy a házban lakunk. Megkérdezte, melyik lakásban, ekkor derült ki, hogy a mi lakásunkban vannak és éppen egy bűncselekmény miatt helyszínelnek. Nagyon megijedtünk, rögtön arra gondoltam, hogy a néni talán bántotta szüleimet, elkezdtem zokogni, a bátyám pedig csak állt és szóhoz sem jutott. Ekkor érkeztek meg szüleink, akik szintén teljesen zaklatottan rohantak oda hozzánk. A helyszínelés egész éjszaka tartott, addig édesapám bátyjánál vártunk.

Másnap reggel be kellett menni a rendőrségre, ahol megtudtuk, hogy mi is történt nálunk. A szomszédok hívták ki a rendőrséget, mert ordibálást és hatalmas zajokat, csörömpölést hallottak. Mire a rendőrök oda értek a lakásban egy hajléktalannak látszó férfi feküdt a földön, akit több késszúrással holtan találtak. A lakásból kifelé pedig apró véres lábnyomok vezettek a lépcső felé. Több ősz hajszálat is találtak a férfi kezében, ami valószínűleg az elkövetőé volt, de nem tudták azonosítani így sem a gyilkost. Rögtön megértettem, hogy a néni miért kiabált, hogy ne bántson minket, mivel ő látta, hogy áll valaki a hátam mögött, de én nem vettem ezt akkor észre, és ezért szökött ki a neurológiáról, hogy figyelmeztessen minket, mégsem volt bolond. A rendőrök annyit derítettek ki, hogy a férfi a mellettünk lévő üres lakásban élt és egy saját maga által vágott lyukon keresztül járt át a mi lakásunkba. A lyuk pont amögött a szekrény mögött volt, aminek sokszor maradt nyitva az ajtaja. Ekkor adtam hálát az égnek, hogy soha nem mentem ki a konyhába, amikor a hangokat hallottam. Persze elöntött a félelem is, hogy mikor egyedül voltam otthon, mégsem voltam egyedül.

A rossz emlékek után is maradtunk a lakásban, mivel nagyon szerettünk ott élni, és minden emlékünk oda kötött minket. Pár évre rá bátyám megnősült és elköltözött, a főiskola befejezése után munkába álltam és én is elköltöztem otthonról. Egyik nap mikor dolgozni mentem, a metrón csak bambultam a semmibe. Mikor a metró megállt az egyik megállóban az ablakból észrevettem, hogy egy idős hölgy áll a peronon, gyönyörű gyöngy fehér kosztümben, a haja feltűzve, arca pedig kisminkelve. A tekintete rám esett. Ebben a pillanatban kővé dermedtem, mert a hölgy rám mosolygott majd integetett és ekkor ismertem fel, hogy ő volt az a néni, aki az intézetben lakott. Felugrottam és kirohantam az ajtón, de a nénit már nem láttam sehol, eltűnt a tömegben. Azóta sem láttam újra, és nem tudtam neki megköszönni, hogy segített a családunknak.

]]>