Home / CreepyPasta / Az utolsó adag… #CREEPYPASTA

Az utolsó adag… #CREEPYPASTA

A szél süvítve zúg a fülem mellett. A beton egyre szélesebbnek tűnik, ahogy már csak két méter választ el tőle. Az utolsó pillanatban összehúzom magam majd tompa puffanással a földre esek. Istenesen beütöm a térdem és a bordám, de nincs idő megállásra.
Felpattanok és sántikálva rohanok a sikátorok sötét folyosóin.
A pénz meg van, már csak haza kell érnem és egy telefont elintézni.
Átszáguldok az egyik vegyesbolt mellett és a hátsó kapuján átmászva, egy konténer oldalánál megbújok. Szívem rémesen hevesen ver, a mellkasomba égő fájdalom csap fel. Ugyan sokat szoktam futni, ez most mégis kimerítő volt. Talán csak azért bírom a többi esetbe, mert tisztán nem szoktam lopni.
Most viszont két napja tiszta vagyok.
Mindenem viszket és fáj, szívem szerint meg se mozdulnék. De le vagyok égve és zsebelnem kellett.
A fickót akit kiakartam rabolni, egészen hazáig követtem. Még a házába is belógtam. Amíg fürdött addig átkutattam a nappalit. Pár dolláron kívül nem sokat sikerült nyernem, ez viszont most bőven elég egy röpke bódultságra. Az a rohadék persze a távozásomkor előjött. Egy konyhakést előkapva fenyegetett, hogy ne mozduljak.

Mintha egy pornószínésznek azt mondanád, hogy ne basszon.
A bejárat túl messze volt, hogy távozzak. Az egyetlen út az ablak volt.
Vagy ugrasz vagy meghalsz.
A konténer bűzét felveszi a ruhám, orromba fanyar, gyomorforgató szag kúszik be.
Ez mind nem érdekel. Sem a hasogató bordám, sem a vérző térdem, sem a nyílt seb a homlokomon.
Farmerom zsebébe nyúlok és előhalászom a telefonomat. Remegő kezekkel bepötyögöm a telefonszámot és várok. Kicseng egyszer. Kicseng kétszer.
Idegesen fel-le jár a térdem. Richtig nincs otthon.

Nyilván.
És ekkor…
– Halló?
Kis híján felvisítok örömömben. Remegő hangon szólok bele:
– Travis? Itt Sean!
– Kicsoda?
– Sean Filps! A Csótány!
– Ja, igen. Mondjad, nem érek rá egész nap!
– Anyag kéne. Herka…
– Milyen értékbe?
– Ehmm…úgy…
Gyorsan beletúrtam a frissen szerzett nyereménybe.
– Úgy….hatvan dollár értékbe!
– Felejts el!
– Mi?! – hangom hisztérikusan megemelkedett. – Drogárus vagy és hatvan dollárért nem árulsz semmit?!
– Dehogynem. De én nagyban utazok, érted?

Kis híján földhöz vágtam a telefont. Travis egy pitiánér drogárus volt, de Al Caponenak képzelte magát. Normális esetben nem is vennék tőle. Azonban most vészhelyzet van. És egyedül ő van a közelbe.
Nagy levegőt veszek és a fogaim között szűröm ki a szavakat.
– Hatvan dollár értékbe, herkát! Fél óra múlva! Research Road 12, második emelet hetes lakás!
Azzal kinyomom a telefont. Csak ekkor tudatosul mind az a fizikai fájdalom ami ért az elmúlt tíz percbe, még sincs idő a sebeimet nyalogatni.
Nagy nehezen felkelek a földről és újra átküzdöm magam a kerítésen és hazáig sántikálok.
Így lesérülve majd egy órának tűnik az egész, én mégis előbb érek oda mint az árus. Már nyitom ki a lakóház bejárati ajtaját, mikor az ismerős vörös Ford bekúszik. Hangos fékcsikorgással áll meg és száll ki belőle Travis tagbaszakadt alakja.
Pár lépéssel mellette termek és a mellkasához vágom a rongyosra gyűrődött pénz köteget. A srác ügyesen elkapja és a kezembe nyomja a cuccot, ami hát…

– Csak ennyi?
– Hatvan dollárról beszélünk ember, mit vártál?

Dühösen morrantok egyet. Szívem szerint kitépném a szemét, most azonban sarkon fordulok és rongyolok fel a lépcsőn.
Pár perc múlva behúzom magam mögött a lakásom ajtajának reteszét és a földre dobom magam.
A drogos sarok.
Már hűséges háziállatként vár a tű, a herka kanál és a gumicső.
Zombi módjára készítem be a cuccot, gyakorlott mozdulatokkal teszem a dolgomat és csak akkor eszmélek mikor a tű hegye belecsusszan a vénámba és a méreg elárasztja gennyes ereimet.
Hogy mámorító? Nem. De talán ez az útja, hogy meghaljak. Ezt nem tudja belőlem elszívni.
Ő.
Behunyom a szemeim, elgyengült kezeimmel eltakarom a szemem, mert már hallom, hogy megjelent.
Ő.
– Nocsak, Sean…
A recsegő hang félelemmel csap a szívembe. Nem merek odanézni, de azért válaszolok.
– Nocsak, Csótány…
– Mire készülsz, Sean?
– Például megdögleni. A túl adagolásból nem tudsz feltámasztani.
– Ennyivel akarod magad túladagolni? Egy csecsemő nem döglene bele. Neked is csak épp annyira elég, hogy előcsempész engem és fizikai valósággá teremts meg.
Hörögve felröhögök.
– És még csak meg sem köszönöd…
– Nincs mit megköszönnöm. Gyilkos egy fantáziád van.
Szép lassan kinyitom a szemem. Lelkem démonja áll előttem.
Csótány.
Ő.

Egykori gyermek elmém legsötétebb démonja, őrületem okozója. A halál megkönnyebbülésének el rablója.
Magassága bőséggel a két méter felett jár. Rémesen vékony, szürke bőrű, csupasz koponyájú alak. Testét csak egy pár rémesen vékony szakadt fekete szalag fedi. Lába alig érinti a földet.
Üres szemgödre rám merednek, az ajkak nélküli, örök vigyorba szaladt száj pedig kinyílik és megszólal.
– Üdv újra a valóságba, Sean!
Hideg könnyek folynak végig az arcomon. A kezemre cseppennek, fekete kis foltokba. Rémesen fáj mindenem. A falak lassan elfolynak, könnycsatornámból jéghideg olaj ömlik. A padló önálló életet élve lebegni kezd. A bútorok hajlonganak mintha csak átkozottul erős szél cibálná őket. A Csótány pedig csak egy helyben lebeg és lassú-szakadozott mozdulatokkal körbe forog. Szájából és üres szemgödreiből eddigre zöld füst tör elő, míg hangja végigszánkázik az egész lakáson.
– “Egyszer mi a földre omlott, nem hagy mást csak fekete foltot. Ha elűzni próbálod a Csótányt, elvágod a tükör torkát. És ha abból vér fog folyni, az élet téged elfog hagyni.”
Újra behunyom a szemem. Ez csak a képzeletem szüleménye.
Nem létezik.
Ő.
Nem, Ő biztos nem.
Mikor kinyitom a szemeim, már nincs sehol. Minden ugyanúgy néz ki mint eddig.
A Csótány nincs sehol, csak a hangját hallom amint ennyit mond:
– Ideje egy újabb adagot venni, nem gondolod?

Koók Gergely

kommentek

Még egy!

AZ IJESZTŐ BABAHANGOK! #CREEPYPASTA

Az egész történet 2014. július 16-tól kezdődik, amikor különös dolgokra lettem figyelmes. Az elkövetkezendő heteim …

HÚÚÚÚ!

Ha tetszik a történet, oszd meg az ismerőseiddel is!